Mózes elhivatása
"Mózes pedig őrzi vala az ő ipának, Jethrónak a Midián papjának juhait és hajtá a juhokat a pusztán túl és juta az Isten hegyéhez, Hórebhez."
(2Móz 3: 1)
Több értékes információval is szolgál ez a vers. Először is Réhuel neve itt Jethró. Nyilván a héber átírás miatt lett azzá, hisz nem tudunk róla, hogy Midiánnak új papja lett volna Mózes odaérkezése óta. Az ipa kifejezés a 16. századi ó-magyarból lefordítva: apóst jelent. Tehát Mózes feleségének, és az ő hat húgának atyjáról van szó továbbra is. Csupán a leendő életszakasza miatt nevezik a zsidók őt a továbbiakban Jethrónak. E név jelentését az Írások nem teszik világossá, de mindenesetre a zsidó nép örökös oldalági rokonaivá válik.
A midianiták a későbbiekben sem váltak Jehovának, vagy az Ő választott nemzetének ellenségeivé – jóllehet, nem is Kánaán földjén éltek. De többször is találkozunk még velük a történet folytatásában. Midián népe is az ég és a föld Teremtőjét imádja, akárcsak a zsidó nép. Ám ők már ősidőktől fogva tesznek így, még ha nem is tökéletesen imádottjuk teljes akarata szerint. Jehova nem választotta ki ezt a népet különleges feladatra, mint Izraelt, de segítségül lőn annak.
Eddigi tanulmányaink során már másodszor találjuk meg a tiszta imádat kimagasló helyét. Az első – mint emlékszünk – a Jordán partján: Sálem (a későbbi Jeruzsálem egykori települése) volt, ahol Ábrahám Melkhisédekkel, a pap-királlyal találkozik a Sodoma térségbeli népek ellen törő mezopotámiai királyok megveréséből hazatérőben, Lót kiszabadítása alkalmával, akit Khédorlaomer kezéből vesz vissza erővel.
A második hely itt van, Midián földjén, az Arab-félszigeten. Ennek az imádati helynek a közpinti magaslata a Hóreb. Itt rendezték be imádatuk legmagasabb templomát. Ezért ez az Isten Hegye. Olyan ez a midianiták számára, mint a védikus vallásoknak a Himalája, vagy a görög istenek lakhelye: az Olympus; de még sorolhatnám tovább.
Tehát Mózes, miközben tanul a föld és az ég egyetlen igaz Istenéről, a család és mások eltartásáról juhpásztorként gondoskodik. Így egyeztethető össze az isteni kötelességek fejlesztése a lelki és szellemi fejlődéssel. Ahhoz, hogy valaki lelkileg fejlődjön, nem szükséges tétlenségbe burkolóznia; úgynevezett háztartóként, vagyis házas emberként és dolgozóként is felemelkedhet az isteni szolgálatkészség legmagasabb szintjére – jóllehet, itt már nincsenek materiális kötelezettségei a család, a rokonok, vagy állam felé. Ellenben a fejlődő szellemiséget igen jól frissen tartja az, ha közben folyamatosan értékes és hasznos fizikai munkát is végzünk. Ezzel ráadásul elhárítjuk azt az ellenünk felhozható vádat, miszerint másokkal tartatnánk el magunkat. Ez csupán a csaló önmegvalósítókra igaz: azért meditálnak, hogy így mások lássák el őket, a testüket, s biztosítsák a kényelmüket. Ők nem Istent szolgálják. Csupán a mások feletti jogtalan hatalmukat gyakorolják, de eltartóikért semmit sem tesznek. Ez jellemző ma a föld vallásainak a papjaira. Igen kevés a kivétel – őket megkövetem, s tisztelettel hajtok előttük fejet.
"És megjelenék néki az Úr angyala tűznek lángjában egy csipkebokor közepéből, és látá, hogy ímé a csipkebokor ég vala; de a csipkebokor meg nem emésztetik vala."
(2Móz 3: 2)
Elérkeztünk a csodálatos jelhez: az újabb sorsfordulóhoz úgy Mózes, mint Izrael, vagy rajta keresztül az egész föld történetében, történelmében. Egy vadrózsabokor lángokban áll Mózes előtt. De nem furcsa? Nem ég el, csupán lángol. Nyilvánvaló tehát, hogy nem egy közönséges tűztől van szó. A háttér-beszámolóból már látjuk, hogy ebben a lángban az Isten angyala jelenik meg – valamiért –, de Mózes ezt még nem tudja. Azonban ez sem várat magára sokáig.
"S monda Mózes: Oda megyek, hogy lássam e nagy csudát, miért nem ég el a csipkebokor."
(2Móz 3: 3)
Mózes tisztában van a csodák jelentőségével: ő maga is így menekült meg csecsemő korában. Biztos, hogy édesanyja százszor is elmesélte neki, biztosítva őt arról, hogy ez csak is az ő Istenüknek, Jehovának a jótéteménye lehet. Jethróval töltött ideje közben is nyilván több csodáról, és csodálatos dologról hallott. Bizonyíték erre a Biblia első két könyve, melyet ő írt. Tele van a Teremtő által nyújtott csodákkal, és csodálatos dolgokkal. Ennek egy részét nyilván Jethrótól (más részeit persze már korábban a szüleitől) hallotta. Így írhatta azokat később könyvbe Jehova kifejezett parancsára. S ím, most ő is találkozik eggyel, méghozzá értelmi szintjének megfelelő állomásán. Már elég érett ahhoz, hogy felismerje a dolog csoda voltát – ellentétben a három hónapos önmagával –, s tudja, hogy e csoda neki szól.
Nem is késlekedik vele, hogy közelebbről is szemügyre vegye, mi végre is ez.
"És látá az Úr, hogy oda méne megnézni, és szólítá őt Isten a csipkebokorból, mondván: Mózes, Mózes. Ez pedig monda: Ímhol vagyok. És monda: Ne jőjj ide közel, oldd le a te saruidat lábaidról; mert a hely, a melyen állasz, szent föld."
(2Móz 3: 4, 5)
Ahogy a tűz fénye vagy lángja egyenlő minőségű a tűzzel, amelyből fakad; úgy az Úr angyala is egyenlő minőségű az Úrral, akiből fakad. Így gyakran találkozunk azzal a néha félreérthető helyzettel, hogy az Írás egy angyalra hol alárendelt teremtményként, hol viszont az Istenként utal. Ezt a helyzetet már egyszer alaposan megfigyeltük akkor is, amikor Ábrahám találkozott a Sodomát és Gomorát elpusztítani készülő angyalokkal; vagy amikor Jákób a Jabbók gázlójánál megküzdött Istennek egy angyalával, s legyőzte azt. Más alkalmakkor is hasonlóan értelmezhetjük az ilyen helyzeteket. Még emberek esetében is előfordul, hogy egy vezetői utasítás végrehajtása alkalmával, hol a végrehajtónak, hol a parancs kiadójának tulajdonítjuk a tettet. Ezen helyzetekben a tettek szemszögéből tehát az utasító, és a végrehajtó minőségileg ugyanaz, noha hierarchiailag különböznek egymástól. Ez ne tévessze meg a helyesen gondolkodni igyekvőket: ne higgyék azt, hogy az Isten angyalai nem önálló személyek, akik ugyan igen hatalmasak – mégis csupán alárendeltjei az Istennek. Azonban Tőle függnek, s az Ő akaratát cselekszik. Mint tökéletesen helyénvaló lelkületű, önálló szellemszemélyek; a saját akaratukat és vágyaikat tökéletesen alávetik, alárendelik Uruknak, s azzal összhangban alakítják saját tetteiket. Így válnak minőségileg eggyé Vele, ám személyileg különböznek Tőle. Neki csupán egy parányi részét képezik – úgy, mint az erdőtűznek és a belőle kipattanó számtalan egyedi szikrának a viszonya.
Tehát, ha az Úr angyala látja Mózest, és szól hozzá, akkor azt ő ugyan egyedileg teszi; de egyben – mivel ez a cselekedet tökéletes összhangban van az isteni akarattal – olyan, mintha Ő maga tenné. Ezért is nem célszerű az alsóbbrendű isteni teremtményeket imádni: hisz, ha magát az Istent imádjuk, akkor ezzel az összes Neki alárendelt dolog előtt fejet hajtunk. A rész imádása viszont megzavarhatja ezt az összhangot a lelkünkben és a tőlünk függők lelkében, amely ahhoz kell, hogy a Teremtő által nyújtható összes áldást elnyerjük.
"És monda: Én vagyok a te atyádnak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene. Mózes pedig elrejté az ő orczáját, mert fél vala az Istenre tekinteni."
(2Móz 3: 6)
Mózes olyannyira tisztában van az egyistenhit jelentőségével, és Jehova egyediségével, hogy – noha tud róla, nem is keveset, s talán épp ezért – nem is tesz különbséget az Isten vagy az angyal között. Ha az angyal Isten nevében jött – márpedig a szavai és a megjelenési formája erre utalnak –, akkor istenként tekint rá. Nem is tehet másként.
Az isteni angyal utasításait végrehajtja, tudván egyébként is, hogy a Hóreb az igaz Isten imádatának helyi központja, de fél rátekinteni a jelenésre, az iránta érzett nagy tisztelet miatt.
Ebben a korban az arabok már különváltak a zsidóktól, de még mindig közös szokás az, hogy egy imádatra elkülönített földön a lábbelit le kell venni. Olyan ez, mint amikor azt parancsolja az Isten, hogy: ha oltárt emelsz Nekem, ne faragott kövekből tedd azt, véső ne érintse azt a követ, természetes formájában használd fel. A Teremtő nem azt kéri számon tőlünk, hogy az általa megteremtett anyagot hogy tudjuk a saját, vélt hasznunkra átalakítani, nem ipari termékeket kér tőlünk áldozatul, hanem arra indít bennünket, hogy az Ő teremtésművét, annak darabját mutassuk fel Neki áldozatul, és a hála jeléül. Nem engedi, hogy azt az imádati helyül elkülönített földet ipari termék (tökéletlenné tett teremtésmű) gyalázza meg. Azt akarja, hogy legalább az a terület maradjon mentes a süllyedéstől, a fertőzéstől, rongálástól. S így ne kezeink csinálmányába gyönyörködjünk ott, ahol Őt imádjuk. Az arab népek a mai napig alkalmazzák a lábbeli leoldásának gyakorlatát imádati helyeiken: de gyanítom, hogy ennek ideológiai hátteréről már semmit sem tudnak. Hisz a templomaik, dómjaik, dzsámjaik, és más, imádat céljára emelt épületeik oly mértékben hivalkodnak az emberi kezek csinálmányaival, hogy azok bámulása közben az embernek szinte eszébe sem jut, hogy ott valójában Allahot kellene tisztelniük, Azt, aki lehetővé tette az emberek számára, hogy ezeket a lélegzetelállító épületeket megalkossák. Hiába mennek be mezítláb, nem az Istent imádják benne, hanem a mesterembereket, akik azokat emelték. Az Isten viszont (akár Jehova, akár annak arab elnevezése: Allah) arra vágyik, hogy Őt imádjuk, az Ő tanításaira figyeljünk, hogy beteljesítve célunkat: visszatérhessünk Hozzá, az Ő szerető szolgálatához; hogy aztán más eltévelyedett népek és emberfajták útjának Hozzá való egyengetésében is kimagasló részt vállalhassunk. Önkápráztató emberi pompában erre vajmi kevés esélyünk van.
Ellenben, ha egy égő bokor előtt levett saruval elgondolkodunk isteni célunkon, Istenünknek velünk kapcsolatos akaratán: biztos, hogy sokkal közelebb jutunk annak megértéséhez, és vágyat érzünk annak megvalósítására.
Tehát itt a félelem sem egy fajta büntetéstől, vagy sérüléstől való félelem: hanem egy attól való egészséges félelem, hogy ne hogy megbántsuk azt az Istent, aki képes személyesen, vagy égi szolgái révén megjelenni nekünk csak azért, hogy segítsen nekünk tisztán látni a jövőnket: az Ő egészséges szolgálatát.
"Az Úr pedig monda: Látván láttam az én népemnek nyomorúságát, a mely Égyiptomban vagyon és meghallottam az ő sanyargatóik miatt való kiáltásukat; sőt ismerem szenvedéseit."
(2Mó3: 7)
A 2: 24, 25-ben olvashattuk, hogy Isten meghallotta az Egyiptomban tartózkodó Izrael kiáltását a szenvedés miatt, sőt meg is tekintette őket, s eldöntötte szívében, hogy véget vet ennek. Nos, erről az értesülésről számol be az Isten Mózesnek. Igen, Mózes tud erről a szenvedésről; őt is ezért kellett különleges módon megmenteni; illetve negyven éves korában is erőteljes hatást gyakorolt rá. Az viszont félelemmel tölti el, hogy az Isten épp neki számol be erről. Ő maga úgy menekült el Egyiptomból, hogy eszébe – sőt szívébe – vette: ezt az ő népét valahogy meg kell menteni abból a rabszolgasorból, melyben sínylődik. Ismerte a nép történelmét; tudta, hogy korábban még szabad nép volt – még Egyiptomban is –; azt is tudta, hogy az ő Istenük a továbbiakra is szabadságot ígért nekik ősatyáikon keresztül; sőt egy olyan földet, amely csodálatosan bőtermő – igaz, jelenleg (Mózes idejében) még óriás népek lakták. Midiáni tartózkodása idején szinte nap, mint nap gondolt is erre, latolgatta a lehetőségeket is, sőt sok-sok ezirányú isteni fohász közepette egyre pontosabban és pontosabban tervezgette is ennek véghezvitelét. Csupán néhány olyan részlet nem volt előtte világos, hogy ki állhat mindennek az élére, hogyan szakítsa el a fáraó népétől őket, hogyan kelhetnének át a Vörös-tengeren; illetve hogyan tisztíthatnák ki megfelelő tanítások a nép szívét, hogyan foglalhatnák el az óriásoktól Kánaánt. Sok-sok egyéb részlet már ténylegesen kész volt Mózes elméjében. Sok – a fent vázoltak – viszont olyan fogas kérdésnek bizonyultak, hogy Mózes tiszta szívvel csak arra gondolhatott, hogy Isten majd gondoskodik ezekről a maga idejében. Ez volt Mózes hitének az alapja.
Mégis megdöbbenti, hogy most itt áll az Isten előtt, és Ő beszámol neki a versben foglaltakról, mintha neki valami köze is lenne mindehhez. Pedig a szívében pontosan tudja, hogy nagyon is sok köze van hozzá. Hisz a pontos terv, a hozzá szükséges ismeretanyag – úgy Egyiptom isteneiről és tudományairól, mint Jehova személyéről és céljairól, szándékáról – ott van a szívében. Az Isten pedig az emberben csak azt használhatja fel, ami benne van. Így teszi lehetővé számára, hogy értékelhesse az isteni tervet, szándékot, célt, és annak végrehajtásához felhasznált eszközöket. Így képes az ember maga is részévé válni a nagy egységnek. Így képes igazán átlátni annak valószerűségét és szükségességét, jogosságát. Így képes azzal egyetérteni, és szívvel-lélekkel együttműködni vele.
"Le is szállok, hogy megszabadítsam őt az Égyiptombeliek kezéből és felvigyem őt arról a földről, jó és tágas földre, téjjel és mézzel folyó földre, a Kananeusok, Khitteusok, Emoreusok, Perizeusok, Khivveusok és Jebuzeusok lakóhelyére."
(2Mó3: 8)
Ha a földi ember társadalmának hanyatlása fordulópontjához érkezett; ha az igaz vallás – amely, ha nem is látványos megnyilvánulásában, de fenntartja ezt a világot – létét veszély fenyegeti; vagy ha Isten igaz szolgájának erőfeszítése a világ fenntartására csődöt mond; maga az Isten jön el, vagy valamely szellemi síkról elküldi magasan képzett és nagy hatalmú szolgáját – egy angyalt –, hogy átlendítse a történteket a holtponton. Megerősíti az igaz vallást; megbünteti azokat, akik földi szolgája törekvéseinek tudatosan útját állták; ítéletre vonja annak közvetlen vagy távolabbi környezetét. Minden ilyen esetben a megromlott világból kimenekíti a jót; és átmenti egy új teremtésbe, egy új környezetbe: olyanba, amely valójában mindig is létezett. Mi ennek csupán az árnyékában élünk. Innen sohasem lehet látni az eredetit – csak a kitisztult szívűek, a tökéletes jelleműek számára van fenntartva ez a kiváltság.
Az igaz imádattal szembeszegülő első földi világhatalom a világ kereskedelmi rendszere: Egyiptom. Akkor egy ország – még ha világhatalom is – közreműködésével megmutatta Isten, hogy gondja van a szolgáira, és sír, ha sírni látja őket. Akkor ez az indulat Egyiptom miatt volt; ma az utolsó földi hatalom, Anglia-Amerika, illetve az általa alapított ENSZ révén sír a föld, Isten gyönyörű alkotása. De erről majd később részletesebben beszámolok.
Azok a területek, melyekről a vers beszél: szintén szimbolikus jelentőségűek – természetesen azok tényszerű népek, és a föld is valóban tejjel és mézzel folyó volt. Épp úgy, ahogy a föld nagy része ma is az. Csupán a világhatalom által helytelenül alkalmazott gazdasági szabályozás miatt láthatjuk azt, hogy már nem lát el milliókat. Akkor óriások laktak Kánaán földjén: ma ugyancsak gazdasági óriások (óriás-cégek, multinacionális vállalatok, Maffia… stb.) tarolják le azt, amit a föld és annak méhe, levegője, fénye, vize ad. S gyakorlatilag kopárra csiszolják ezeknek minden életadó lehetőségeit. Ma is közel járunk ahhoz, hogy Isten közbelépjen. Hisz ma is vannak képviselői a földön, akik komoly erőfeszítéseket tesznek az igaz vallás fenntartásáért, s így a föld emberiségének megőrzéséért, akiknek viszont e világ királyai – épp a világhatalom politikai uralkodói kemény ellenállást fejtenek ki, gátolva ezzel valójában saját létüket és létjogosultságukat is.
"Mivel hát ímé feljutott hozzám az Izráel fiainak kiáltása és láttam is a nyomorgatást, a melylyel nyomorgatják őket az Égyiptombeliek."
(2Móz 3: 9)
Igen, Izrael volt az Ő földi szolgája, akinek megígérte Isten, hogy a szolgálataiért megszaporítja az ő magvát úgy, mint az ég csillagait. Természetesen e szaporulat tagjainak a dolgukat is ugyanabban határozta meg, mint a csillagokét. Fényleniük kellett a körülöttük lévők számára, és mutatni nekik az isteni Törvényt, hogy amazok ez által élhessenek. És valóban ez által éltek, vagy nyertek életet. Akik ezzel szembefordultak, azoknak csupán ideig-óráig tartó életük lehetett: annyi, amennyi az általuk kiharapott rész erejéből futotta. Ők hamis isteneket imádtak, akik a Teremtő ellentéteként szolgáltak – akaratuk ellenére is – Istennek; a hozzájuk csatlakozókról így nyilvánvalóvá vált, hogy bizonyos vágyak feltárása, megmutatása esetén képesek hátat fordítani a teremtett világnak, s így labilissá teszik annak örök létét. Természetszerűen ezeket az elemeket fel kell ismerni, meg kell mutatni a teremtésnek, s lehetetlenné kell tenni romboló munkájuk hatását: meg kell vonni tőlük szabad akaratukat, meg kell szüntetni emberi mivoltukat, s innen kezdve akaratlanul kényszerülnek tovább szolgálni az így már tökéletessé vált teremtést. Így egyesül a valósággal annak árnyéka is – vagy inkább megszűnik a sötét árnyék, s marad az örökké ragyogó valóság.
A világ mindent megtesz, hogy az isteni törvény őrzőit gátolják igaz tevékenységükben: ugyanis saját magukról azt gondolják, hogy a világuk kizárólagos tulajdonosai, fenntartói, teremtői (Mormon-hit).
"Most azért eredj, elküldelek téged a Faraóhoz és hozd ki az én népemet, az Izráel fiait Égyiptomból."
(2Móz 3: 10)
Legutóbbi szolgája Izrael volt mintegy négyszáz évvel korábban. Ígéretéhez mérten igen megszaporította az ő leszármazottait – jóllehet, e leszármazottak lelkét és szívét közben sok-sok szenvedéssel szűrte, mosta, rostálta, tisztította ki, hogy a megfelelő időben alkalmassá váljanak arra a feladatra, hogy a föld megítélésében, és a történelmi sorsfordulóban hatékony szerepet vállalhassanak.
Most azonban új szolgát jelölt ki mindennek a földi megszervezésére. Mózes az! Most már nyolcvan éves, elég érett ahhoz, hogy végrehajtsa a rábízott feladatot. Már régóta érzi is ezt a szívében Mózes, mégis döbbenettel fogadja a megbízatás szavait. Pontosan tudja, hogy ezt kell tennie, hisz erre készül már jó néhány tíz éve. De az, hogy a Teremtő valóban meg is bízza vele – szinte hihetetlen. De megtörtént! Elkezdődött! Ijedtében szabódik elébb.
"Mózes pedig monda az Istennek: Kicsoda vagyok én, hogy elmenjek a Faraóhoz és kihozzam az Izráel fiait Égyiptomból?"
(2Móz 3: 11)
Szabódásának természetesen van némi alapja, de a szívében pontosan tudja, hogy ennek ellenére el kell végeznie a rábízott feladatot. Több mint negyven éve készül is rá. Hiába a nagy készülődés életünk nagy művéhez; amikor odaérünk, hogy most már meg kell, meg lehetne valósítani: szinte megbénulunk. Alig hisszük el, hogy tényleg elérkezett a várva várt idő. Ez olyan izgalmas. Évek, évtizedek óta erre várunk, s a küszöbön alig hiszünk abban, hogy elérkeztünk a cselekvés mezejére. Hányszor és hányszor megálmodtuk, hogy hogyan, miként hajtjuk végre, kezdjük el, folytatjuk a nagy munkát. A valóságos kezdet mindig más. Nem mintha számolhatunk itt, a földön minden olyan független változóval, amely föntről, a szellemi szintekről természetességgel jól látszik. Mi nem látjuk, így a kezdet valóságos körülményei meglepnek bennünket.
Mózes sem tudhatta, hogy nagy művéhez az isteni parancsot, a megbízatást épp a sivatag kellős közepén egy égő csipkebokor lángjaiból kapja. Eszébe sem jutott volna. Isten azonban (talán épp ezért, és még sok egyébért) ezt a megoldást látta kézenfekvőnek. Micsoda ötlet! Mózes talán úgy gondolt a parancs átvételére, hogy egy éjjel, álmában veszi kézhez (mint ősatyja, Jákób), vagy nagy csinnadrattával angyalok jelennek meg a házánál (mint Ábrahámnak), s így közlik vele, hogy Izrael fiait hogyan vezesse ki a rabság hazájából.
Azonban, mint mindannyiunknak, neki is olyan rendkívüli körülményre van szüksége a kezdeti lökés biztosításához, amire biztosan odafigyel, amely egy életen (sőt több életen) át emlékezetes marad.
Meglepetésében Mózes a fenti kérdést teszi föl. Tudni akarja, hogy valóban kiszemelte-e őt az Isten erre a feladatra, vagy csupán megint a képzelete játszik vele, mint már máskor is. De most nem álmodik, s noha egyedül van a nyájjal, mégsem képzelődik. Most valóban elkezdődik az, amire vágyott. Végre az ő szeretett Istenét szolgálhatja úgy, hogy a népét, választott nemzetét vezeti. Meglepetése is rövid idő után megértéssé érik.
"És felele: Én veled lészek! És ez lesz a jele, hogy én küldöttelek téged, hogy mikor kihozod a népet Égyiptomból, ezen a hegyen fogtok szolgálni az Istennek."
(2Móz 3: 12)
Íme, jelet kapott, nem csak megbízatást. Minek a jel? Azért, hogy a tökéletlen szív a kétségek közt vergődő elme teljes bizonyosságot nyerjen a felől, hogy helyes dolgot tesz. Ellenkező esetben az emberek hozzáállása és tudatlansága, értetlensége még meggátolná őt a munkájában. Elbizonytalankodik. Ha nincs a hátunk mögött egy biztos pont, egy hatalommal bíró erő, akkor elveszünk a földi lehetőségeink és körülményeink útvesztőiben. De az isteni jel, az más. Az egy olyan biztonság, ami folytán emlékeztet arra, hogy biztosan a helyes úton, az Isten által kijelölt úton járunk. Nincs szükség arra, hogy minden földi ellenvetést meghallgassunk, mérlegeljünk a munkánk során, mert tudjuk, hogy azoknál lényegesen magasabb rendű szempontok szerint kell döntéseket hoznunk. Nem a porból való emberre tartozik az ő útja – találjuk később Pál szavai közt. Nem kishitű emberi szempontok vezérlik a továbbiakban a tetteinket, sőt a gondolatainkat, hanem egy lényegesen felsőbb rendű szándék: isteni parancs. Ezért ebben a gonoszsággal sűrűn beszőtt világban igen is szüksége van Isten szolgáinak arra, hogy Ő jelekkel biztasson bennünket. Ellenkező esetben folyton olyan falakba ütköznénk, amelyeket egyszerű emberi gondolatokkal nem tudnánk lebontani. Az isteni jel segítségével azonban olyan ember fölötti erő ruház fel bennünket, amely már alkalmassá tesz minket bármilyen magas és bármilyen széles fal lebontására, sőt hatékonyan munkánk szolgálatába állítására. A jelek nélkül ez nem menne. Az előttünk lévő akadályokat e jelek kibocsátója, maga az Isten állítja elénk, de jelei által a szolgálatunkra is felszólítja azokat. Neki engedelmeskedni fognak. Ilyen jelek a csodák is. Manapság azonban ezek már nem használhatók elég hatékonyan, mert az ember erősen hajlamos arra, hogy materiálisan megmagyarázza azokat, s így élüket véve, figyelmen kívül hagyja őket.
"Mózes pedig monda az Istennek: Ímé én elmegyek az Izráel fiaihoz, és ezt mondom nékik: A ti atyáitok Istene küldött engem ti hozzátok; ha azt mondják nékem: Mi a neve? Mit mondjak nékik?"
(2Móz 3: 13)
Mózest a kétségei nem hagyják nyugton. Nem látja azt az isteni erőt, amely mindenképpen végig fogja őt vezetni a hosszú úton. Másfelől igyekszik hitelt érdemlően tájékozódni is, hogy egészen biztos legyen a dolgában. Nem olyan könnyű egy tömeget meggyőzni egy embernek arról, hogy őt az Isten küldte. Valamilyen módon e materializált szemléletű, kemény munkából élő embereket meg kell győznie arról, hogy ez tényleg így van. Ezt természetesen az Isten is tudja. Tudja azt is, hogy milyen bizonyítékkal ruházza föl ez esetre. Lássuk sorba ezeket. Vizsgáljuk végig azzal a türelemmel, amellyel Jehova tárta ezeket szolgája elé.
"És monda Isten Mózesnek: VAGYOK, AKI VAGYOK. És monda: Így szólj az Izráel fiaihoz: A VAGYOK küldött engem ti hozzátok."
(2Móz 3: 14)
A Jehova név a héberben a lét ige egyik műveltető alakja. Jelentése: Léteztető, Aki engedi, hogy létezzen, de jelenti a Létezőt is. Vagyis azt is jelenti, hogy Vagyok, aki létezik, illetve a Károli-féle fordításban (ő már latinból fordította, nem az eredeti héberből): Vagyok, aki vagyok, illetve A vagyok. A Bibliában (legalább is a Károli-féle fordításban) úgy tűnik egy ez az egyetlen igehely, ahol nem egyszerűen meghagyja az egyébként is igen ritkán előforduló Jehova nevet, de még le is fordítja számunkra annak jelentését. Ezt a módszert sok egyéb név esetében is szívesen alkalmazzák az Írások, Isten nevének jelentésére azonban gyakran csak közvetve utal. Mindazonáltal ehhez hasonló, de mégis eltérő jelentéstartalommal elég gyakran találkozunk. Minden, ami jó, azt Ő létezteti, Ő engedi, hogy létezzen, és egyben az többek között Ő maga, hisz Ő benne van mindenben, amit alkotott. Tehát: Én vagyok magam, a létező – mondhatná magáról. És nyilvánvaló, hogy a fenti kijelentéssel is erre utal.
"És ismét monda Isten Mózesnek: Így szólj az Izráel fiaihoz: Az Úr, a ti atyáitoknak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene küldött engem ti hozzátok. Ez az én nevem mind örökké és ez az én emlékezetem nemzetségről nemzetségre."
(2Móz 3: 15)
Az Úr, vagyis: az Úr Isten, a Létező Isten nevének a helyére a különféle fordítások alkalmával gyakran az Úr szó került. Elhagyták a zsidók, és azután más fordítók az Isten nevét. Így ennek a mondatnak magyarul (de valószínűleg más nyelveken is) nincs értelme. Bár ennek ellenére pontosan tudjuk, mit is ért alatta a fordítás. Természetesen nem Úrnak hívják Őt, hanem Jehovának, vagyis magyarul: Léteztetőnek. A mondat további része azonban feltárja, hogy itt valójában mit is kíván közölni az Isten. Még pontosabban szeretné Önmagát és nevét (a kettő ugyanaz) azonosítani Mózes számára. Szeretné, ha Mózes pontosan tudná, hogy Ő az Isten, akit már az ősei – Ábrahám, Jákób, Izsák – is imádott, s aki annak idején, még ezen ősatyák idejében megígérte nekik, hogy kivezeti őket a szolgaság házából (bár előbb oda kellett menniük), s nekik adja a Fekete-tengertől az Eufráteszig; Damaszkusztól Egyiptomig terjedő területeket. Ez ugyanis a Kánaán földje, széltében, hosszában.
Tehát Mózesre valójában az az Isten kívánja rábízni ezt a feladatot, aki 4- 500 évvel ezelőtt már megígérte ezt. Így Mózes méltán veheti magára nézve dicsőségesnek, hogy ez az Isten épp őt bízza meg e több száz éve érlelődő terv gyakorlati megszervezésével, és kivitelezésével.
Valójában büszke is rá, mégis szabódik még. Ízlelgeti a gondolatot, hogy végre kezdődik a megvalósítás.
Ábrahám óta valóban sok nemzedék elmúlt már, és még sok el fog múlni az elkövetkezőkben is. Isten azonban változatlanul Jehova marad még akkor is, ha az emberek, a nép, a másolók, a fordítók változtatni próbálnak ezen. Ő nem változik, és a neve sem. Ezt meg kell érteni.
Mózes meg is érti ezt, ha sokan nem is.
"Menj el és gyűjtsd egybe az Izráel véneit és mondd ezt nékik: Az Úr, a ti atyáitok Istene, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak Istene megjelent nékem, mondván: Megemlékeztem rólatok, és arról a mit elkövettek rajtatok Égyiptomban."
(2Móz 3: 16)
A Teremtő azt szeretné, ha a népe is megtudná, és megértené, amit Mózesnek már elmondott. Jól látszik, hogy az Isten egy hierarchiai rendet használ fel arra, hogy kihirdesse akaratát népe körében. Ő Mózesnek mondja el, szolgáját viszont arra kéri, hogy a nép elöljáróival, a vénekkel közölje elhatározását, ne az egész népet zavarja vele. Előbb az elöljáróknak kell megérteniük a szándékát, s ha már jól megértették, tudják egyre szélesebb körben hirdetni a nép körében. Ezt a bizonyos alá-fölé rendeltségi szerkezetet fogja idővel majd tökélyre fejleszteni – előbb a földi, majd – a Mennyei Királyság fölállítása során. Erről – mint később még látni fogjuk – még Mózesnek is lesz mit tanulnia.
A nép természetesen tud a 430 évvel korábbi jövendölésről, és a vének az elvégzett számítások alapján mintegy várják is már, időszerűnek is tartják már, hogy égi Vezetőjük megtegye a kezdő lépéseket a jövendölés beteljesítése felé. A nép nagy része már nem várja azt. Ha egy nép évszázadokig kényszerül egy jövendölést várni, akkor gyarlósága következtében sajnos hajlik arra egy idő után, hogy már csak, mint dajkamesét kezelje, és legfeljebb azért meséljen róla a gyermekeinek, mert szép mesének tartja. Valószerűségében azonban már rég nem hisz. Így van ez ma is. Próbáljuk csak a nagy tömegek előtt hangoztatni, hogy az Isten el fogja törölni a földről a Gonoszt. Akárhány, akármilyen formában is beszélünk róla, a széles néptömegek csupán mosolyognak rajta. Szép mesének is már csak kevesen tartják, s kevesen mesélik az ez irányú meséket a gyermekeiknek. Így nem csoda, hogy egyre kevesebben hiszünk benne. Éppen ezért ránk, az ebben még hívőkre vár a feladat, hogy részben a tanításainkkal tartsuk ennek a szellemét az emberek között, részben fölismerjük az időket, s biztos hittel cselekedjük meg, ki-ki azt, amire felkészítést kapott. Tehát ne csüggedjünk, és ne kételkedjünk. A Teremtő változatlan évezredek óta is, akár csak a neve, vagy az ígéretei. Bízhatunk benne, hogy az idők elérkeznek, s Ő biztosan cselekedni fog, cselekszik most is. Ezért írhatom ezt a könyvet is. Legyünk tehát mindig készek arra, hogy megcselekedjük azt, amit a szívünkbe ez ügyben az adott időben diktál nekünk. Hisz Isten onnan irányít ma bennünket.
Tehát Mózes idejében is elérkezettnek látta Jehova az időt arra, hogy letekintsen az égből rabszolgasorban élő népére, s lépéseket tegyen arra, hogy kiszabadítsa onnan őket, s elindítsa őket egy új úton, melyen ember még nem járt: a tökéletes megtisztítás útján.
"És mondám: Kiviszlek titeket az égyiptomi nyomorúságból a Kananeusok, Khitteusok, Emoreusok, Perizeusok, Khivveusok és Jebuzeusok földére, téjjel és mézzel folyó földre."
(2Móz 3: 17)
A Teremtő újra és újra megismétli több száz éves jövendölését, de most már úgy, hogy elérkezettnek jelenti az időt arra, hogy megvalósítsa. Fölsorolja azoknak a népeknek a neveit, amelyeket le kíván törölni a föld színéről annak érdekében, hogy választott népét ott telepítse le. Az ott élő népek bűne betelt. Már nincs mit foltozgatni rajtuk. Megértek a pusztulásra. Óriások, fél-óriások, lealjasult erkölcsű, lelkiismeretlen emberek tömege lakja azt a földet, és más, mindenféle korcs nemzetek, és ilyen egyedek. Jóllehet, némelyek közülük még alkalmasnak mutatkoznak arra, hogy életben maradjanak, sőt a választott nép tagjaivá váljanak: nemzeti szinten már nincs értelme annak, hogy fennmaradjanak.
Sajnos, a mai népek, nemzetek nagy része is ilyen. Nemsoká betelik a mi bűnünk is, és átadjuk helyünket (kénytelenek leszünk átadni) az eljövendő, kiválasztott népnek, melynek királysága, társadalmi szerkezete már az égben fölépült, a gazdasági szerkezete, pedig nem soká elkezdi térhódítását itt a földön. Ha akarjuk, azonosíthatjuk magunkat bármelyik fent megjelölt néppel. Ezt megtehetjük, ha tanulmányozzuk a történelmünket, s az elkövetett bűneiket összevetjük nemzetünk hasonló kaliberű eseményeivel. Már is kész a recept, hogy milyen jellegű pusztulás vár ránk. Természetes azonban, hogy ebből a kollektív pusztulásból sokan kimenekednek; de már csak egyének-, családokként, de semmi esetre sem saját népük érdemei alapján. A mai megtisztított nép már elindult Egyiptomból, vagyis a jelen világ gazdasági szerkezetének fennhatósága alól.
"És ha hallgatnak szavadra, akkor elmégy te és az Izráel vénei Égyiptom királyához, s így szóltok néki: Az Úr, a héberek Istene megjelent nékünk; most azért hadd menjünk három napi útra a pusztába, hogy áldozzunk az Úrnak a mi Istenünknek."
(2Móz 3: 18)
Íme, az isteni terv első része. Miután Mózes megérttette a vénekkel az isteni megjelenés üzenetét, s ez az ismeretanyag átjárta a nép fiai közül azok szívét, akik még szilárdan hisznek a Kánaán földével kapcsolatos isteni jövendölésben; magával az akkori világ politikai uralkodójával is közölni kell ezt. Kérni kell őt arra, hogy mintegy három napra a pusztába vonulhassanak az istenük imádatának szertartása érdekében. Az Isten természetesen ismeri e dolog kimenetelét, Mózes azonban nem. Neki még meg kell élnie azt. A Teremtő ismeri a király szívállapotát is, de meg akarja mutatni ezt választott népe számára is. Nem a környező politikai helyzet teszi lehetővé Izrael számára, hogy elhagyja Egyiptomot, hanem az Isten fogja kivezetni onnan őket annak ellenére, hogy a fennálló politikai hatalom minden lehetséges eszközt fel fog használni annak érdekében, hogy meghiúsítsa ennek végbemenetelét. Ezzel azonban épp önmagát ítéli halálra.
Ma sem a fennálló Angol-Amerikai hatalom lesz az, amelyik segíteni fogja a törekvéseinket, sőt semmilyen földi hatalom nem fog tenni érte – annál többet ellene –, ettől függetlenül isteni irányítással mégis ki fogunk lábalni ebből a lehetetlen rabszolgasorból, a vágyaink és politikai uralkodóink börtönéből, s egy új világot, egy új paradicsomi földet fogunk örökölni Attól, aki megteremtette azt. A párhuzam nagyon is valóságos, de az események egyiptomi alakulása Izraellel kapcsolatban természetesen szellemi értelmű szintre fog lépni (vagyis már lépett), s a jelen eseményeit fogja szellemileg hozzászinkronizálni a leírt történelmi beszámolókhoz.
"Én pedig tudom, hogy az égyiptomi király nem engedi meg néktek, hogy elmenjetek, még erőhatalomra sem."
(2Móz 3: 19)
Az előző vershez fűzött gondolatok közt említettem, hogy nem a körülmények fogják Jehova választott népét hozzásegíteni ahhoz, hogy az isteni akaratot véghezvigyék. Ez inkább próba lesz, amelynek segítségével bizonyságot nyer a fáraó szívállapota. Itt, ebben a versben a Teremtő ezt kerek-perec meg is mondja Mózesnek. Ez is egy olyan pont a Bibliában, amely valóságosan mutatja, hogy az Isten nem foglya az időnek, Ő azon kívül él. Pontosan ismeri, tudja minden tett következményeit. Egyszerűen és érthetően kijelenti teljes természetességgel, hogy: tudom. Így nem esik nehezére feltárni ezt a tudást Mózes előtt. Azonban mindig csak annyi ismeretet ad át földi szolgáinak, amennyit azok egészséges módon megérthetnek, földolgozhatnak, s az isteni terv végrehajtása során fölhasználhatnak. Mózesnek se köt az orrára olyan ismereteket, melyektől megrémülhetne, vagy megzavarodhatna. Egy dolog az, hogy az Isten mindent pontosan előre lát (illetve az idő minden pontját egyszerre látja), azonban ezt az előre látott történetet azoknak az embereknek kell megtapasztalniuk, akik vágytak arra, hogy anyagi testet kapjanak, s így éljenek az idő és a saját vágyaik fogságában. Őket kell megtanítani arra, hogy vágyaik megnyilvánulásának milyen következményei vannak. Nekünk, embereknek kell mindezt végigélnünk, a mi érzelmeinknek kell ez irányban kifejlőniük, és e kettő szoros és harmonikus együttműködése révén fel kell építenünk a lelkiismeretünket. Ő így segíthet nekünk abban, hogy jövőbeni cselekedeteinket egyre tisztább lelkiismerettel, Hozzá mind jobban közeledő érzelmekkel, és a Róla szerzett tudás egészséges felhasználásával vezethessük az Ő és az általa teremtett Egész szolgálatában.
"Kinyújtom azért az én kezemet és megverem Égyiptomot mindenféle csudáimmal, melyeket véghez viszek benne; így azután elbocsát titeket."
(2Móz 3: 20)
További részleteket tár fel azzal kapcsolatban, hogy hogyan fogja véghezvinni az elgondolását. Határozottan szembe fog szállni a fennálló földi politikai hatalommal; be fogja számára bizonyítani, hogy van nála nagyobb hatalom is – még akkor is, ha az övéké égi istenek földi megnyilvánulása. Ő ezeknek az égi isteneknek is fölötte áll. Hisz azok is az Ő fiai, még ha szembe is fordultak Vele, vagy hátat fordítottak Neki. Itt az ideje, hogy megbüntesse őket ezért. Igen, a Teremtő ezt a politikai hatalmat fogja felhasználni arra, hogy Mózes népét kisegítse a rabszolgaság földjéből.
Ehhez emberi szemszögből tekintve csodára van szükség. A csoda olyan isteni cselekedet, amelynek mibenlétét az ember nem érti. A Teremtő az általa alkotott természeti erőket úgy használja föl, ahogy akarja. Az ember e törvényeknek csak egy kis részét ismerheti meg, a közöttük lévő összefüggéseket viszont még kevésbé. Így ha az általunk megszokott természeti jelenség furcsa módon való megnyilvánulását tapasztaljuk, azt mondjuk rá, hogy: csoda. Természetesen az Isten szemszögéből ez nem az: számára mindez teljesen természetes. Azonban Ő azzal is pontosan tisztában van, hogy ránk, emberekre hogyan hatnak ezek a rendkívüli események. Ezért óvatosan bánik velük a mindennapi használatuk, alkalmazásuk során (nem úgy a földre taszított démoni erők!). Tehát itt is igaz az, hogy csak annyit mutat meg belőle szeretett szolgái érdekében, amennyi feltétlen szükséges. Egyébként fölösleges kétségeket és zavart keltene bennünk.
Egyiptom esetében azonban – mint látni fogjuk – nem fog fukarkodni ezekben, sem az azt követő jó néhány év történetei során.
"És kedvessé tészem e népet az Égyiptombeliek előtt, és lészen, hogy mikor kimentek, nem mentek üresen."
(2Móz 3: 21)
Igen, ezt is elmondja Mózesnek, ezzel ellensúlyozza annak lelki egyensúlyát, amit az előző vers intelme nyilván némiképp félelembe fordított. Szükség van arra, hogy Mózes kiegyensúlyozott maradjon, de megfelelő ismerettel is el kell látni ahhoz, hogy megfelelő módon, megbízhatóan el tudja látni a feladatát. Sok szenvedésen és megpróbáltatáson fog keresztül menni e nép (nem mintha már eddig is nem lett volna része benne bőven), de földi gondolkodású ember számára megfelelő vigaszt képes nyújtani az az ígéret, hogy mindezeknek a szenvedéseknek a végigélése földi javakban való dúskáláshoz vezet. Ma is kevés ember van, aki csupán eszmékért képes huzamosabb szenvedésre, és különféle erőpróbákra. Egy kézzel fogható cél sokkal könnyebbé teszi ezt a számunkra. Ezt is jól tudja az Isten, és megmutatja nekünk. Köszönjük Neki!
"Kérjen azért minden asszony az ő szomszédasszonyától és háza lakó asszonyától ezüst edényeket és arany edényeket és ruhákat; és rakjátok azokat fiaitokra és leányaitokra, s így foszszátok ki Égyiptomot."
(2Móz 3: 22)
Ez a földi jószág se fog magától az ölünkbe hullani. Annak ellenére, hogy Izrael révén Egyiptom lakosságát annyi szenvedés és kár éri, még jó képpel e néphez kell fordulni, és el kell kérni tőlük mindazt, amit az Isten már Izraelnek szánt.
Láthatjuk tehát, hogy jóllehet, a terv Istené, a kivitelezést az emberre bízza. Ezt a fent említett okból (az emberi orca fényesítése, lelke tisztítása) teszi. Ő maga csak olyan csodák, és személyes segítség útján igazgat, amit semmi módon nem bízhat emberre. De amit mi véghezvihetünk, arra Ő felkészít bennünket, s elvárja tőlünk, hogy mi magunk tegyük meg. Ezért vagyunk Emberek.
Tehát elvárja Mózes népétől, hogy jóllehet, Ő már nekik szánta azt a sok aranyat, ezüstöt; mégis, ők fosszák meg Egyiptomot mindettől.
